Ezen a héten úgy érzem picit felborult a bioritmusom. Nem csak azért, mert folyamatosan délutánra kell járnom dolgozni (mióta itt vagyok, ennyire későn, ilyen folyamatosan még nem kellett ennyire délután jönni), hanem elkezdtem észrevenni magamon az öregség első jeleit.  Például nem tudok sokáig aludni.

Valószínűleg csak arról lehet szó, hogy kezd hozzászokni a szervezetem, hogy elég lesz neki 6-7 óra alvás, ami teljesen természetesnek is tűnik. Még szerencse, hogy nincs is olyan iszonyatosan sok pihenésre szükségem, hogy hozzam a formám. (Igen, ez pedig a kocka.)

Minden esetre picit fura hozzászokni a tudathoz.

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Azt hiszem, ezen a héten sem lesz túl sok idő a pihenésre, ezért teljesen helyénvalónak találom a fenti számot! A hétvége viszont remélem jól fog sikerülni!  Pénteken egyik kedvenc borászom fog ellátogatni Miskolcra a Miskolci Borklub meghívásából: Bolyki Jani aki most fogja bemutatni a legújabb, legfrissebb borait. Mivel sikerült az egyik kollégámmal elcserélni a műszakomat, így el is tudok menni a kóstolóra, amire az Alexander-bor meghívásából mehetek el Vivivel.

Addig viszont maradnak a dolgos hétköznapok, miközben dúdolom:

“And I wish I was James Bond, just for the day.
Kissing all the girls, blow the bad guys away.
Hello Mr Bond, I’ve been expecting you.
Martini in your hand, and that eyebrow that you move.“

Mit hallgatsz mostanában? Én Scouting for Girls-t!

Kicsivel több, mint 5 hónapja született az utolsó bejegyzés a blogon. A legfőbb oka ennek talán az lehetett, hogy új munkát kaptam, ami miatt felesleges energiám és szabadidőm a minimálisra csökkent. Ettől függetlenül – bár kérdezni nem kérdezte senki, – remekül vagyok és ezentúl igyekszem majd picit gyakrabban írni! Filmről, zenéről, képről, könyvről és kütyüről, kajáról és mindarról, amiről eddig.

Addig viszont jöjjön egy kis vizuális kirándulás a sivatagba.

What Goes Up (The Desert) from Patrick Lawler on Vimeo.

A moziünnepnek hála kicsit könnyebb szívvel beszéltem rá Vivit és a bátyját, hogy menjünk el hétvégén moziba és mondanom sem kell, de nem volt kérdés, hogy megnézzük-e Tarantino újabb filmjét, a Becstelen Bringatykat (Inglorious Basterds).

A történetről röviden annyit, hogy valahol a klasszikus kaland/akció-filmeket sikerült most kevernie Tarantinonak a bosszú-filmek stílusával. A film cselekménye a második világháború alatt játszódik, mikor Németország megszállja Franciaországot. Az amerikai hadsereg létrehoz egy csak zsidó származású katonákból álló különleges egységet, amely – mélyen, az ellenséges vonalak mögött – partizánakciókat bevetve igyekszik félelmet táplálni a német katonák szívébe.

A Tartantinora jellemző profizmus ezen a filmen is meglátszik. Abszurditása ellenére minden mondatnak szerepe van a cselekményben és olyan érzésem támadt, mint ha egy remekül megépített óraműbe néztem volna bele: a film fejezetei önálló történetekként is megállnák a helyüket és a remekül elhelyezett képi elemekkel és dialógusokkal zseniálisan hozza a kötelező hangulatot. Talán ez a film lett eddigi legpopulárisabb alkotása, annak ellenére, hogy nem egy könnyen emészthető témához nyúlt, de a “tarantinos”-eszközökkel hozza kötelezőt!

Anélkül, hogy sokat elárulnék a film cselekményéből mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nézze meg a Becstelen Brigantykat, mert különleges élményben lesz része, ha szereti a Tarantino-féle történetmesélést.

Erősen ajánlott!